Szabadi József Zoltán tanár úr nem csak megnyitja ezt az ajtót — mellé áll, és addig biztat, amíg a tanuló meg nem teszi azt az egy lépést. Mert ő hisz abban, hogy minden fiatalban ott van a legjobb változat önmagából. Csak meg kell találni. Csak elő kell hívni. Csak el kell hinni — akkor is, amikor a tanuló még maga sem hiszi.

Kőműveseket és burkolókat tanít — olyan fiatalokat, akik a kezükkel alkotnak majd, akik téglát téglára építik fel az életüket és munkájukkal másokét is. Sokan talán azt gondolják, hogy ez egy egyszerű szakma. De, aki valaha látott egy igazán jól felépített falat, egy gondosan lefektetett burkolatot, az tudja: abban lélek van. Precizitás, türelem, büszkeség. Pontosan azok az értékek, amelyeket Szabadi tanár úr minden egyes nap közvetít a tanítványainak — nem szavakkal, hanem azzal, ahogy jelen van köztük.

Mert ő nem csupán a szakmát tanítja. Ő azt tanítja, hogyan kell embernek lenni. Hogyan kell kiállni a munkád mellett. Hogyan kell felvállalni, amit csinálsz, és büszkén mondani: ezt én csináltam, és jól csináltam. Ezt a tartást, ezt a belső erőt adja tovább — csendesen, feltűnés nélkül, ahogy az igazi odaadás szokott működni. Nem jutalmakért, nem elismerésért. Egyszerűen azért, mert ez ő.

„Menjek el hozzá — ő biztosan segít.” Hányszor hangzott el ez a mondat? Hányszor volt igaz? Mindig.

Mert a segítőkészség nála nem szép szó — életmód. Ha valakinek gondja van, ott van. Ha valaki elveszettnek érzi magát, megtalálja. Ha valaki azt hiszi, hogy belőle nem lesz semmi — Szabadi tanár úr az, aki más szemmel néz rá, és megmutatja, hogy téved. Nem hangos lelkesedéssel, hanem azzal a csendes, rendíthetetlen hittel, amely erősebb minden biztatásnál.

Hová jutottak el az országos szakmai versenyeken tanítványai?

Seres Gábor: országos 1. helyezés (2010), Torma Péter: országos 4. helyezés (2012), Kökény Gábor: országos 3. helyezés (2024).

Az idei évben ez a hit különösen szép gyümölcsöt hozott. Mészáros Dávid, az ő tanítványa, az SZKTV-versenyen országos első helyezést ért el. Egy pillanatra álljon meg mindenki ennél. Mert ez az eredmény nem egyik napról a másikra született. Mögötte ott van minden közös reggel, minden apró igazítás, minden türelmesen ismételt magyarázat, minden egyes alkalom, amikor a tanár úr azt mondta: „Még egyszer. Jobban is tudod.” Dávid állt a dobogóra — de lélekben a tanár úr is ott állt vele. Mert a győzelem közös volt. Mindig az.

Ez az eredmény azonban csak az egyik oldala annak, ami itt, ebben az iskolában történik. A másik oldal láthatatlan — legalábbis a szemnek. De érzi mindenki, aki valaha belépett ebbe az épületbe, és találkozott ezzel az emberrel. Az a bizalom, amellyel a diákok felé fordulnak. Az a fény, amely egy-egy tanuló szemében meggyullad, amikor rájön, hogy képes valamire, amiről azt hitte, soha nem lesz képes. Ezeket nem lehet dobogóra állítani. De ezek az igazi győzelmek.

A tavalyi év után másodszor rá szavaztak a diákok. Ezek a fiatalok — akik mindent látnak, akiket nem lehet becsapni, akik pontosan tudják, ki az, aki valóban törődik velük — másodszor is ugyanarra az emberre mutattak.

Mert vannak tanárok, akik leadják az anyagot. És vannak olyanok, akik életet adnak — bizalmat, irányt, otthont egy olyan korban, amikor a fiataloknak erre a legnagyobb szükségük van. Szabadi tanár úr az utóbbiak közé tartozik. Mindig is oda tartozott.

Köszönjük TANÁR ÚR!